Az Igaz Szeretetről...

Hogy mi az igazi szeretet, azt a párom mellett, tőle tanultam meg leginkább.
Annak idején, amikor még nem ismertem ilyen közelről, amikor még csak egy volt a társaim közül az iskolapadban és időnként bedobott egy olyan kérdést, ami nem is kellett volna, hogy kérdés legyen... csak legyintettem és elintéztem azzal, hogy „á, ez hülye...”. (Tényleg.)
Ma már értem a kérdéseit. A kérdések nem arról szóltak, amit kérdezett. A kérdések célja más volt, egy fajta vizsga annak, akiknek szólt, hogy megtudja: honnan jön rá a válasz? Vajon a szívből? Vagy az egó bugyraiból? ...és biztosan boldog volt, amikor igaz szívekkel találkozott.
Mellette tanultam meg a legfontosabb dolgokat.
Például azt, hogy a szeretetet leginkább kifejező bolygó a Szaturnusz.
Nem, nem írtam el.
Annak idején azt tanultuk, hogy a Jupiter a Szeretet Bölcsessége. Ma már ki merem jelenteni, hogy a Szaturnusz a Szeretet Bölcsessége. Legigazából.
Egyre inkább tisztul a kép, magamról, az emberekről, azokról, akik körülvesznek. Megvilágításba került, mennyire félreértelmezik a szeretet fogalmát, minőségét az emberek. A legtöbben valami szentimentális, mindig idilli, egymás folyamatos dicséretében és ajnározásában megnyilvánuló, kellemes, egót simogató élményt keresnek. Mindez óriási tévedés. Ez nyomába sem ér a valódi szeretetnek.
Kialakítunk egymásról egy szép képet, amit belelátunk a másikba és amikor a másik annak éppen nem felel meg, akkor csalódunk „benne” és már nem szeretjük „őt”. Valójában a saját illúzióinkból, vetített képeinkből ábrándulunk ki.
Elvárni, hogy a másik csak szépet mondjon és mindig a kedvünkre tegyen, óriási önámítás és képmutatás, nem szeretet.
Mert az igaz szeretet nem maradhat meg az egó bűvkörén belül. 
Az igaz szeretet legnagyobb vizsgája, amikor a másik ember meglátja az egó-burkaimat, a hétköznapi játszmáimat, rámutat azokra és én szembe tudok nézni azokkal, a szeretet pedig ettől nem csorbul, sőt! Ha a másik igazán szeret, akkor mindezzel együtt szeret.
Az egyik legelső igazi vallomás, amit a páromtól kaptam, valami olyasmi volt, hogy beismertem, hol hibáztam éppen, és ő elmondta, hogy ezért most még jobban szeret. Azóta is kalapáljuk az egó-burkaimat (elvégre egy Kovácsot kaptam kíséretnek az életúton), én pedig valószínűleg fejlődöm, mert kíméletlen tükröt kaptam vele a hétköznapokra, de a szerelem csak egyre mélyül.
Ő mutatott rá arra, hogy az igaz szeretetre képes ember legalább a szívcsakrájáig kidolgozta már magát és aki eljutott ide, azt nem tudja kijátszani a másik. Olyan van, hogy az egyik tisztán látja, mitől emelkedhet a fény felé a társa. Ilyenkor rámutat, és csak az a kérdés, hogy a másik mer-e belenézni ebbe a tükörbe. Ha a szeretet igazi – akkor mer. Ha a szeretet nem igazi, ha a másik egy idilli képet szeretett csak és nem ért meg a változásra – akkor a két ember útjai egy időre szétválnak. Egy időre. Legalábbis.
Ez a szaturnuszi vizsga.
A Szaturnuszról csak azt halljuk olykor, hogy vizsgáztat... de vajon látjuk-e tisztán, hogy miből? Ha végiggondoljuk az általa megélt élethelyzeteinket, de igazán őszintén, akkor mindig észrevehetjük: a lényegi értékekre tereli a tekintetünket. Az igazi szeretetre.
Most a Nyilasban jár a Szaturnusz, a bennünk működő igazán életképes szeretet-erők bolygója. Már együttáll a Nappal, a Skorpió csillagkép ollójánál.
Az olló jelképezi, hogy eljött az ideje levágni valamit magunkból. Nem kívülről – nem helyzetet, nem kapcsolatot, nem gyakorlati dolgot. Mert valamiből befejezetlenül, tisztázatlanul, rendezetlenül kilépni menekülést, megúszásra játszást, a szembesítés elkerülését jelenti. Nem az emberi munka beteljesítését.
Magunkból van ideje elengedni mindazt, ami már nem szolgálja az egónkat. Minden más gyakorlati döntés, lépés, ennek következménye és áldása kell legyen.
Ajánlom figyelmetekbe Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei című könyvének azon részletkéjét, ami a Bak csillagképről szóló rege része: „Csak ami (nem tudatosítva) bennem is megvan, arra tudok visszarezegni, indulatba jönni.”
Nekem ez örök érvényű mantrám.

ZA.

Kép: Stellarium