NINCSENEK VÉLETLEN KAPCSOLATOK
Ezerszer elcsépelt közhely és mégis, mintha még mindig nem értenénk ezt igazán. Nincsenek véletlen kapcsolatok! Ennyi. Ne legyen kérdés. Velünk történik, napi szinten, a saját bőrünkön érezzük, éljük ezt és mégis megkérdezzük, mert nem bízunk önmagunkban annyira, hogy a saját szemünknek-szívünknek higgyünk. Vagy elfelejtjük, hogy nem csak a mi oldalunkról, hanem a másik oldalról is így igaz. A napokban több olyan beszélgetésem is volt, elkeseredett férfiakkal, bizalom hiányától szenvedő nőkkel, amikből egyértelműen leszűrhető: igencsak éretlenül kezeljük még e témát. Ezt az írást most Gábornak ajánlom és köszönöm az inspirációt.
Nincsenek véletlen kapcsolatok. Minden sorsszerű és minden okkal történik. Nem csak a nagy szerelmek, nem csak a hosszú távra szóló párkapcsolatok, nem csak a házasság. Igen, a rövid románcok, a futó kalandok is ide tartoznak. Minden kapcsolódás. Nem csak a sajátjaink, a másik emberé is! Nincs olyan, hogy „Ferike 'kikezd' Katikával”, vagy fordítva... Ellenben van olyan, hogy a lélek érzi a hívást, hogy egy bizonyos időben felnyílik a kód, ami eleve be lett programozva... Hogy két lélek, akik a leszületés előtt már megtervezték találkozásukat – legyen az rövid, vagy hosszú távra szóló – összetalálkozik és felismeri egymást. Oly könnyen ítélkezünk és gyűlölködünk, mindezt csak azért, hogy hamis illúzióként magunkat emeljük piedesztálra, a másik (vélt) hibái miatt (aminek valójában létjogosultsága és oka, célja van). Hogy ne kelljen az embernek önmagával szembesülnie. Hogy ne sérüljön a büszkeség. Az nem tartozik a spirituális érettség kategóriájába, hogy miután szakítottam/elváltam, a barátnőmmel jól kibeszélem a volt pasimat, hogy milyen szörnyen elbánt velem és mindenféle szitkokat mondok rá (amik persze rám szállnak vissza). Ellenben a spirituális érettség kategóriájába tartozik az, hogy miután szakítottam/elváltam, elkezdek magamba és a múltamba nézni, elkezdem magamban keresgélni, hogy miért is döntöttem én a másik mellett anno, hogyan is éltem mellette, hogyan szolgál engem az, ami történt (mert engem szolgál!), mi oka volt a múltnak és hogyan is emelhetem mostantól fel az életemet? És az is az érettséghez tartozik, hogy ha a másik fuldoklik és csapkod a maga által képzelt mocsárban, akkor nem nyomom le még mélyebbre és nem ütöm vissza a feldobott labdát sem. Különösen a nők között fordul elő, hogy egy kapcsolat véget érte után nem akarok elengedni, továbblépni, a másikra mutogatok. Ám ezzel főként a saját utamba teszek akadályt, hiszen ami történt, azt én magam is beterveztem, beépítettem a jelen inkarnációmba, feladatként tettem magam elé! Az én számomra is addig voltak zárva bizonyos kapuk, amíg abban a kapcsolatban dolgom volt. Most viszont megnyílnának a várva várt kapuk, amelyek valóban azt hozzák el, amit szerettem volna megélni – de nem tudnak, mert még blokkolom őket. Mindez valójában félelmi reakció, hiszen amikor alacsony szinten működtetjük energiáinkat, akkor az eszköztárunkban nem marad más, csak a gyűlölködés. Le akarom húzni a másikat a saját alacsony szintemre, mert csak ott tudom legyőzni. Ha pedig a másik belemegy a játékba, a gyűlölködésbe, vagy az én hülyeségem miatti önfényezésbe, akkor ugyanúgy veszített. Mert ő sem érett meglátni, hogy egyszerűen csak nem értem, ami történik. Nem értem, és ezért fuldoklom és csapkodok, mert azt hiszem, elmerülök. Félek. Mert könnyebb a másikra hárítani, mint a valós okokat megkeresni – magamban és a múltamban. Mert ha igazán magamba nézek, világossá válik számomra, hogy konkrét feladatom volt a másikkal, és nem a szívem, hanem a feladat, ami összekötött. Hogy a sors most csak megkönnyítette a dolgomat. Hogy mindannyian egyek vagyunk és ami történik, az nem lefelé, hanem felfelé nyit kaput, ha engedem... Van a látszat, és van a teljes igazság, aminek megtalálása kemény férfimunka. A nőnek is. A férfinak is. Kemény, mert fel kell adni a hiúságot, a másikra mutogatást és ahelyett, hogy magamat siratnám, talpra kell állni és élni kell tovább. Mert amit igaznak hittem, arról be kell vallani, hogy csak egy számomra kényelmes hazugság, amivel magamat sajnáltatom, holott többre lennék hívatott. Kemény, mert be kell vallanom magamnak előbb-utóbb, hogy az a másik is egy velem és amit ellene teszek, azt magam ellen teszem. Kemény, amikor ráébredek, hogy amit eddig támadtam, az éppen az égi rendeltetés szerinti végső jóság és igazság. Neki is, nekem is. Nincsenek véletlenek. Közhely, de ideje bevésni a tudatba. Mert aki érti ezt, az nem ítél soha többé. Nem, még egyetlen szóval, egy mondattal sem! Akkor nem pusztán egy másik embert lát, hanem a társát, mindenkiben. Akkor tudja jól, hogy a pedagógusnak nem azért van éppen a saját gyerekével a legnagyobb problémája, vagy a párkapcsolati tanácsadó nem azért küzd éppen a saját magánéletében, mert béna, hanem azért, mert ő azon a területen az átlagnál többet vállalt, mert a tapasztalatait, a megélt tudást hívatott átadni mások segítésére. Figyeljünk tehát oda magunkra – és ha bármikor egyetlen negatív szó, gondolat is felmerülne bennünk egy társunkkal kapcsolatban, jusson eszünkbe: attól, hogy nem látjuk, nem tudjuk az okokat, még nincsenek véletlenek... arról, hogy nekünk fáj, nem biztos, hogy a másik tehet... talán csak a tudatlanságunk, ami gyógyítható...
Zentai Anna
„Ha azt akarod, hogy valaki ne legyen többé ellenszenves neked, tégy neki valami jót!” (Jacinto Benavente)
